Miért nem oldja meg a külföldre költözés az egészségtelen családi kapcsolatokból adódó problémákat, és hogyan lehet mégis megoldani őket?

Ismeretségi körömben és saját praxisomban a klienseim között is gyakran előkerül, hogy a külföldre költözésről szóló döntésben – számos nyilvánvaló előnye mellett – kimondott vagy ki nem mondott motivációként erősen jelen volt az a vágy, hogy úgy kerüljenek távol mérgező családtagjaiktól, hogy közben ne kelljen velük konfliktusokat vállalni. Úgy gondolták, hogy így megmarad a kapcsolat, de nem okozza a megoldhatatlannak érzékelt napi problémákat.

Az érintetteknél ilyenkor általában az derül ki, hogy az itthoni családi kapcsolataik az állandó frusztráció forrásai voltak, mert a család, vagy egyes családtagok felnőttként is túlzott ellenőrzést követeltek az életük felett, a legkisebb részletekig beszámoltatták, és számonkérték őket az életük minden részletéről, rosszabb esetben pedig akár odáig is elmentek, hogy meg is szabják, hogy hogyan éljenek, kivel legyenek kapcsolatban. Ha pedig ők ellenálltak, akkor folyamatos bántásban, megalázásban, de legalábbis bűntudatkeltésben volt részük.

Ők persze felismerték, hogy ez így nem jó, hogy nem tudják a saját preferenciáik mentén élni az életüket, de a kapcsolatot sem szerették volna elveszíteni a családdal, így nem mertek konfliktust sem vállalni.

Minderre jó megoldásnak tűnt a külföldre költözés, mert így a problémák a kapcsolat sérelme nélkül megoldódni látszottak.

Hiszen – gondolták -, ha nincsenek személyesen jelen, a családtagok nem látnak majd rá a mindennapjaikra, nem tudnak beleszólni abba, hogy mit csinálnak, és nem találkoznak a közös ismerősökkel sem. Ráadásul az otthon elvárt találkozások mérgező hangulatától is megszabadulhatnak mindenféle különösebb magyarázat nélkül, pusztán abból adódóan, hogy nincsenek ott.

Húsz – harminc évvel ezelőtt még működött is részben a terv, bár már akkor is kiderült előbb-utóbb, hogy ez azért nem ennyire egyszerű.

Amikor még nem volt FaceTime, Google Meet, Zoom és Skype, hanem csak telefon (adott esetben ráadásul csak vonalas), és a külföldi hívások nagyon drágák voltak, a heti egy 10 perces beszélgetés valóban nem adott lehetőséget arra, hogy az otthoniak mindenről tudjanak. Ugyanígy nagyobb jelentősége volt a fizikai távolságnak is, mert jóval drágább volt utazni, így nem volt realitás az sem, hogy valaki néhány hetente hazajárjon egy másik országból.

Azok azonban, akik ebben benne éltek, tudják, hogy – bár valóban el tudtak távolodni az eredeti toxikus környezettől -, ez mégsem jelentett valódi megoldást minden problémájukra, mert attól, hogy máshol éltek, még ugyanúgy működtek, mint az itthoni kapcsolataikban.

Ahogyan a családon belül nem tudtak a sarkukra állni, és felvállalni a konfliktusokat, ugyanúgy az új környezetben sem voltak erre képesek új emberekkel szemben. Nem tudtak határokat húzni, és egészséges elvárásokat támasztani mások felé, így sokszor nagyon hasonló kapcsolatokba keveredtek, mint amilyenekből otthonról menekültek. Külföldön ráadásul azok a támogató baráti kapcsolatok sem segítették őket, mint itthon, amellett, hogy a külföldre költözés számos további kihívást is jelentett nekik.

Így már az ő esetükben is a mélyebb önismereti és személyiségfejlesztő munka jelentette a megoldást.

Ma pedig már az is illúzió, hogy csak úgy elmenekülhetünk egy helyről vagy kapcsolattól pusztán az elköltözéssel. A technikai fejlődésnek és a globalizációnak sok előnye van, azonban ebben a tekintetben azzal a következménnyel járt, hogy a technika már nem jelent akadályt az egymás életében való bármilyen mértékű részvételben. Hiába megyünk el tehát, ugyanúgy kontrollálhatóak leszünk, mint itthon.

Jó példa erre az egyik korábbi Németországban élő kliensem, akit 32 évesen a Magyarországon élő édesanyja az Iphone Locator funkcióján át követett napi szinten, és beszámoltatta például arról, hogy miért ment át a szomszéd faluba és mit csinált ott.

Látható tehát, hogy ma már egyre kevésbé lehet elmenekülni is. Ráadásul egy idő után felismerhető az is, hogy nem véletlen az, hogy inkább elmenekülünk, ha nem tudjuk megoldani a kapcsolati problémáinkat, amellett, hogy nem lehet mindig újra és újra elmenekülni sem.

A valódi megoldást az jelenti, ha képesek vagyunk megismerni működésünket, és empátiával fordulunk saját magunk felé. Megértve életünk eseményeit és érzelmileg is feldolgozva a korábbi életeseményeket megtanulhatunk másképp működni és más döntéseket hozni.

Az általam biztosított empatikus és elfogadó légkörben ehhez az önismeret fejlesztéshez, az elfogadás megtapasztásához, és hasznosabb működésmódok kialakításához nyújtok segítséget az általam használt különböző módszerek igénybevételével (KIP, terápia, Brainspotting, művészetterápia, sématerápia).

Amellett, hogy támogatom klienseimet a nehézségekre való rálátásban és abban, hogy kapcsolatba kerüljenek régen elnyomott érzéseikkel, a konzultációk eredményeként a nehéz élmények érzelmi feldolgozására is sor kerül. Ez hozhatja el a tünetek enyhülését, megszűnését és az egészségesebb működést itthon és külföldön egyaránt.